Egy kollégám nagybátyja hazafelé tartott éjszaka a forgalmas városi bekötőúton. Csak az nem stimmelt, hogy erősen be volt rúgva, annyira, hogy talán még ránéznie se lett volna szabad az autóra, nemhogy vezetnie.
A belső sávban poroszkált halál lassan, hogy ne tűnhessen fel senkinek. Ez a túlzott lassúság (és az időnkénti kilengések) lett a veszte. Hamarosan leintették a rendőrök. Elég volt egyetlen pillantás vérben forgó, bamba szemeire, egyetlen szippantás a leheletéből, és elő kellett venniük a szondát.
Felszólították, hogy hagyja ott a kocsit, és tartson velük a kapitányságra. Már épp vitték volna el, amikor két autó összeütközött a szemközti sávban.
Szigorúan ráparancsoltak a részeg nagybácsira, maradjon ott, ahol van, és áttűztek helyszínelni. Emberünk viszont rájött, hogy ez az utolsó esélye, gyorsan elhatározta, hogy lelép.
Mikor meggyőződött róla, hogy a rendőrök éppen nem láthatják, kereket oldott. Egyenesen a garázsba vitte az autót, és beszaladt rémült feleségéhez.
- Ha jönnek a zsaruk, mondd, hogy influenzám van, és egész nap itthon voltam. Közelébe se mentem a kocsinak – hadarta.
- Ja, meg hogy odabenn alszom az ágyikómban – fejezte be, és egy whiskeys üveget felkapva a szobájába indult. Félóra múlva megjelent a rendőrség.
A feleség kinyitotta az ajtót és még mielőtt a rendőrök megszólalhattak volna, előadta, hogy a férje egész nap ágyban volt, mert beteg, most is alszik, mit akarnak.
- Ez esetben, asszonyom – szólalt meg végül a rendőr -, gondolom nincs kifogása ellene, ha benézünk a garázsba – és már nyújtotta is kezét a kulcsért.
Az asszony zavartan odaadta, és ő is velük tartott. Amint beléptek, elállt a lélegzete.
A rendőrök viszont azt látták, amire számítottak. Ott állt a gyönyörű rendőrautó, villogott a kék fény a tetején.
